Kormányokat döntenek meg, terroristákat iktatnak ki, hadsereget szerveznek és képeznek ki. A CIA különleges hadosztálya tagadhatatlanul jelentős befolyással bír a világ történelmének alakulásában. De mégis kik ők?

A CIA, az amerikai Központi Hírszerző Ügynökség (Central Intelligence Agency) az Egyesült Államok legfüggetlenebben működő kormányzati testülete. Az ügynökség első évtizedeiben kizárólag az elnök volt a felettese, mára azonban a közvetítő szerepét az elnök hírszerzési tanácsadója vette át. Hogy mennyire kilóg az amerikai adminisztrációból, az is jól mutatja, hogy költségvetését, szervezeti felépítését, alkalmazottainak számát és kilétét is titokban tartják. Az 1947-ben alapított szervezet fő feladata a más országok kormányáról, társadalmáról szóló információk gyűjtése, feldolgozása, és elemzése. Az információelemzés után a hírszerzési adatokat az elnöknek továbbítják illetve a kormánynak, ahol később politikai irányelvek és döntések születnek a jelentések alapján. A kizárólag az Egyesült Államok határain kívül működő ügynökség számos titkos hadművelet hajt végre, amelyek jelentős részét a Különleges Tevékenységek Osztálya (SAD) kivitelezi.

A titokban működő SAD (Special Activities Division) számos hadműveletben vesz részt, amelynek végső célja valamilyen politikai vagy katonai tevékenység befolyásolása a világban. Az Osztály műveletiről gyakran az amerikai törvényhozó testület, a Kongresszus sem értesül. Ha mégis, legtöbbször kizárólag sikeres bevetések vagy programok után. A Különleges Tevékenységek Osztálya (vagy Különleges Műveleti Csoport)  félkatonai műveleti tisztekből áll, akik lehetnek ex-katonák és veteránok vagy volt tagjai különleges katonai egységeknek úgy mint SEALs, Delta Force. A SAD különítmény tisztjeit emberrablásra, terrorelhárításra, szabotázsra, bomba okozta kár felmérésére és túszmentési akciókra is kiképzik. Elnöki utasításra a világon mindenhol és bárhol bevethetők, ahol általában rajtaütéseket, razziákat, és célzott gyilkosságokat hajtanak végre. Fő tevékenységi körükbe tartozik még más országok gerilla, partizán harcosainak kiképzése és vezetése, felderítő akciók véghezvitele katonai illetve hírszerzési eszközök felhasználásával.

A Különleges Műveleti Csoport pszichológiai, gazdasági titkos hadműveleteiért a Politikai Akciócsoport felelős. A csoport nem hagyományos módszerek segítségével próbálja az amerikai külpolitikát támogatni felhasználva a propaganda, a kereskedelem és a kiberhadviselés nyújtotta valamennyi eszközt. A SAD egység politikát befolyásolni kívánó hadosztályának tagjai tehát arra vannak kiképezve, hogy a legellenségesebb környezetben is képesek legyenek befolyásukat érvényre juttatni - akár a média bevonásával is -, ha az az Egyesült Államok érdeke.

Egy titkos csoport akcióban

A SAD-ot abban az esetben vetheti be az Amerikai Egyesült Államok elnöke, ha minden más katonai vagy diplomácia megoldás kivitelezhetetlennek bizonyult. A különleges alakulat tevékenységi körét az 1947-es Nemzetbiztonsági Törvény határozza meg a mai napig. Az Osztály létezésére a szeptember 11-i terrortámadás után meghirdetett Terror Elleni Háború (War On Terror) elnevezésű Bush-doktrína rántotta le a leplet a nagyközönség előtt, amikor is megérkeztek az első SAD kiképzettek Afganisztánba, hogy levadásszák az al-Káida vezetőket és biztosítsák a területet az amerikai hadsereg bevonulására. Hasonló feladtuk volt 2003-ban Irakban, annyi különbséggel, hogy ott már kiképzési tevékenységet is végeztek a kurd Pesmerga seregnél.

Afganisztánban már az 1980-as években tevékenyen részt vettek a CIA félkatonai egységei a szovjetek elleni harcban. Az 1979-től 1989-ig elhúzódó fegyveres konfliktus, a szovjet-afgán háború a hidegháború egyik fontos szinterévé tette az ázsiai országot, ahol két nagyhatalom játszótérré változtatták a térképet. A szovjet invázióra az Egyesült Államok válasza az volt, hogy a helyi ellenálló mudzsáhed harcosokat szerelték fel és képezték ki a harcra. A kilencvenes években pedig számos titkos művelet célpontjában már Oszáma bin Láden, az al-Káida terrorszervezet egyik alapítójának megtalálása és elfogása állt. Így történhetett, hogy a New York-i Világkereskedelmi Központ ikertornyai összeomlása után kilenc nappal már a SAD hivatalosan is az amerikai hadsereg invázióján dolgozhatott.

Irakban már 2003 előtt megérkezett a SAD, hogy megtegye a szükséges előkészületeket az amerikai csapatok megérkezése előtt. Ők képezték ki az iraki Kurdisztán hadseregét, akikkel később az USA haderő együtt folytatott háborút iszlamista csoportok, az al-Káida és Szaddám Huszein, iraki elnök csapatai ellen. A diktátort már az iraki invázió megkezdése évének telén elfogták az amerikaiak, majd a helyi bíróság 2006-ban ítélte halálra Huszeint.

Pakisztán rendkívül fontos a CIA titkos hadműveleti csoportjának, hiszen ebben az országban vitték véghez talán a legismertebb programjukat. 2011. május 1-jén, Obama elnök közvetlen parancsára a SAD kis csoportja Abbotábád városában egy helikopteres rajtaütés során megölte Oszáma bin Ládent, a világ legkeresettebb terroristáját. A támadást évek hírszerző tevékenysége előzte meg, amely során számos kihallgatást végeztek, CIA biztonságos házakat hoztak létre Pakisztánban és több amerikai hírszerzési ügynökség összehangolt munkája tette lehetővé végül a sikeres akciót.

Az említett hírszerzési akciók azok, amelyekről a legtöbb információ ismert a világ nagy része előtt. Azonban számtalan más országban is aktív a Különleges Műveleti Csoport, feltételezhetően ott is, ahol nem is számítanánk rá. Például a tengerfenéken. A hidegháború leghidegebb évei során a Szovjetunió volt a CIA hadműveletek legforróbb célpontja. Az 1970-es években még elsüllyedt szovjet tengeralattjárókat is felkutattak, csak hogy információt gyűjtsenek az orosz nukleáris torpedókról és a kiptográf eszközeikről. Szintén ebben az évtizedben Nicaraguában felkelőket képeztek ki, El Salvadorban pedig a polgárháború foglyait hallgatták ki különböző módszerekkel. Az itt kifejlesztett módokat később felhasználták Afganisztánban és Irakban is és a "Salvadori módszernek" nevezték.

Ha a történelemkönyvben hátrébb lapozunk, találunk hasonlóan látványos, ám kevésbe sikeres SAD-projekteket. Ilyen volt az 1961-es Disznó-öbölbeli invázió. A CIA már hosszú ideje képzett ki kubai emigráns katonákat és civileket, hogy egy jól időzített támadással megdöntsék Fidel Castro rezsimét, azonban ebben az esetben elszámolták magukat. A Szovjetunió által támogatott kubai csapatok három nap alatt legyőzték a támadó sereget, derékba törve minden SAD próbálkozást és megágyazván a legfeszültebb háborús időszakot megidéző rakétaválságnak.

Azonban nem minden hadművelet ilyen látványos. Amerika legfőbb titkosszolgálati szervének legtitkosabb csoportjának tevékenységét lehetetlen figyelemmel követni. Nem véletlenül. Ha keveset hallunk a hadműveletekről, az azt bizonyítja, hogy rendeltetésének megfelelően működik. A külpolitikai elemzés alkalmával, miután minden résztvevőt felsoroltunk a nemzetközi szervezetektől, az érdekcsoportokon át, a médián át, hajlamosak vagyunk megfeledkezni a titkosszolgálatok világot behálózó tevékenységéről. Pedig az is lehet, hogy a történelmet nem az országok vezetői írják, hanem azok az ismeretlen katonák, akik naponta életüket adják a hazájukért, és akikből nem marad más az utókornak, csak egy csillag a falon...

                                     Az Emlékezés Fala, CIA Központ, Langley, Virginia

Fotó: AP Images

"Észak-Korea valós veszély a világkereskedelemre" "Észak-Korea ballisztikus rakétát indított"

"Észak-Korea: fenyegetés a világ legveszélyesebb emberétől" "Észak-Korea kísérleti atomrobbantást hajtott végre"

Naponta látunk ilyen és ehhez hasonló szalagcímeket online és írott sajtóban egyaránt. Vajon csupán a sajtó próbál pánikot kelteni vagy tényleg van okunk félni? Talán azt a legtöbben tudjuk, hogy Észak-Korea egy ázsiai ország, sokan arra is emlékszünk, hogy egy diktatórikus állam, de ami talán mindenki számára ismert, hogy nagyon nem ápol jó kapcsolatot szomszédjával, Dél-Koreával.

A Koreai-félsziget lakói hiába próbálták évtizedeken keresztül felhívni a világ figyelmét a japán elnyomásra, az 1910-es annektálás után csak a második világháború végén látszott megoldódni a problémájuk. 1945-ig ugyanis Japán saját területeként kezelte és igazgatta a még egységes Koreát, amely gyakorlatot a vesztes háború után volt kénytelen feladni, amikor egy nemzetközi megegyezés alapján a Szovjetunió a 38. szélességi fokig szállta meg a félszigetet, az alatt pedig az Egyesült Államok vonult be. Az északi és déli területen is létrejöttek kormányzatok, amelyek mind Korea legitim kormányának nevezték magukat és a kialakult határt egyikük sem tartotta véglegesnek. 1950 nyarán a Kína és Szovjetunió által támogatott északi csapatok megtámadták a déli területeket, így elkezdődött a koreai háború. Az ENSZ Biztonsági Tanácsa határozatban ítélte el az inváziót és válaszcsapást kért a nemzetközi közösségtől. Reagálván az offenzívára, az Egyesült Államok és húsz másik ország segítségével visszanyomták az északi csapatokat. A három évig tartó háború végére állóháború alakult ki a félsziget közepénél. 1953 július végén egy fegyverszünettel ért véget a háború, a határt pedig az eredeti vonalhoz hasonlóan véglegesítették. A fegyverszünet értelmében létrehoztak egy 4 km széles és 250 km hosszú demilitarizált területet a 38. szélességi fok mentén. Érdekesség, hogy hivatalosan a két állam jelenleg is hadban áll, mivel békeszerződést azóta sem írtak alá, illetve Észak-Korea felmondta az 1953-as tűzszüneti megállapodást is 2013-ban.

Észak-Korea, hivatalos nevén Koreai Népi Demokratikus Köztársaság nem bővelkedett vezetőkben. Kim Ir Szen az ország alapítója és első államfője 1948-tól egészen haláláig töltötte be pozícióit. A Nagy Vezérnek nevezett politikus vezette be a modern diktatúra egyik fromáját, a  dzsucse eszméjét a marxista-leninista ideológia helyett. 1994-es halála után fia, Kim Dzsongil követte az ország élén. A Kedves Vezető alatt az ország nemzetközi kapcsolatai javultak és megtartották az első Észak-Déli találkozót is. Kim Dzsongilt 2011-ben érte a halál.

Kim Dzsongil halála után harmadik, legkisebb fia került a Koreai Néphadsereg főparancsnoki pozíciójába és lett Észak-Korea immár harmadik teljhatalmú vezetője. A mai napig keveset tudni róla, azon kívül, hogy számos felsővezetőt távolított el a Munkapártból illetve állítólag több családtagját is kivégeztette. Titkos életével kapcsolatban azonban rengeteg információ és hír kapott szárnyra, amelyek valóságtartamát talán csak önmaga tudná igazolni. Nézzünk néhány érdekességet:

-Míg január 8-i születésnapja nemzeti ünnep is, valójában senki sem tudja hány éves lehet Kim Dzsongun. Feltételezések szerint a harmincas évei elején vagy közepén járhat. Bárhogy is nézzük, a tisztelt elvtárs valószínűleg a világ legfiatalabb vezetője.

-Svájcban az angol nyelvű Berni Nemzetközi Iskola diákja volt, ahol álnéven tanult 1998-ig.

-A diktátor a kosárlabda szerelmese. A mai napig kedvenc játékosa Michael Jordan, akinek egykori csapattársával, Dennis Rodmannel baráti kapcsolatot ápol. Az egykori Chicago Bulls játékos több alkalommal is meglátogatta Kim-et.

-Kim Dzsongun kamaszkora óta dohányzik és imádja a whiskeyt.

-Két diplomája közül az egyiket fizikából szerezte.

-2009 óta házas; legalább egy kislánya született azóta.

(Ha Kim Dzsongun humoros leírását szeretnétek látni, nézzétek meg Az interjú című 2014-es amerikai filmet, amiben Seth Rogen és Evan Goldberg két olyan újságírót alakítanak, akiket a CIA felkér, hogy merényletet hajtsanak végre a vezető ellen, miután egy interjút készítettek vele. A filmet elég kevés helyen merték bemutatni miután Észak-Korea terrorista fenyegetéseket tett a forgalmazó és a mozik felé.)

A felsorolt híresztelések talán okot szolgáltatnak arra, hogy egy egyszerű emberként tekintsünk rá, hiszen tanult külföldön, vannak hobbijai, függőségei, szerzett diplomákat és egy monogám kapcsolatban él. Mégis mi oka van a világnak arra, hogy félve tekintsen Észak-Korea vezetőjére? Vajon ebben az esetben is helytálló az 'ijesztő mindaz, amit nem ismerünk' kifejezés?

Kezdetben, az ország megalakulása után, Észak-Korea kizárólag kommunista országokkal tartott fenn diplomáciai kapcsolatot, azonban legnagyobb kereskedelmi partnere, a Szovjetunió összeomlása után bekövetkezett gazdasági válság következtében legtöbb meglévő követségét is bezárta. Kim Dzsongilnak köszönhetően az ezredfordulóra számos fejlett országgal is kapcsolatba léptek. Bár 2015-re már negyven feletti országban van követsége Észak-Koreának, szoros kapcsolatot kizárólag a dél-ázsiai szocialista országokkal ápol, mint Vietnammal, Laosszal és Kambodzsával. A legtöbb külföldi nagykövetség, amelyeket az országba akkreditálnak Pekingben helyezi el központját a koreai főváros, Phenjan helyett.

Kim Dzsongun, mint a Koreai Néphadsereg Főparancsnoka becslések szerint 1 100 000 aktív és 8 300 000 tartalékos katona legfőbb vezetője. Mindez azt jelenti, hogy egyedül irányítja a világ legnagyobb katonai intézményrendszerét. Haderejének leginkább vitatott tevékenysége, amire a világ évek óta figyel, azok a földalatti nukleáris kísérletek. Észak-Korea eddig öt sikeres nukleáris kísérletet vitt végbe 2006-ban, 2009-ben, 2013-ban és kétszer 2016-ban. Hatodik kísérletük 2017 áprilisában kudarcba fulladt a dél-koreai hírszerzés szerint.

Mindig az atom...

Észak-Korea már 1962-ban kérte a Szovjetunió segítségét, hogy egy atombombát építhessen, ám akkor a nagyhatalom ezt visszautasította. Kizárólag egy békés nukleáris energia programot támogatott Koreában, számos tudós kiképzésével együtt. Az első atomerőművet 1965-ben helyezték üzembe, amit egy második építése követett 1979-ben. Észak-Korea 1980-ban indított el programot kifejezetten nukleáris fegyver fejlesztése céljából, ami után sokak meglepetésére 1985-ben aláírta a nukleáris fegyverek elterjedésének megakadályozásáról szóló egyezményt, annak ellenére, hogy a Nemzetközi Atomenergia-ügynökség által szabott követelményeknek nem is kívánt megfelelni egészen 1992-ig. Majd egy évvel később jelezte, hogy visszakozna a szerződésben foglaltak betartásától és 2003-ban formálisan is kilépett az atomsorompó-szerződésből. Ugyanebben az évben az Amerikai Egyesült Államok leállította az olajszállítást Észak-Koreának, mivel azt gyanították, hogy urándúsításba kezdett atomfegyver fejlesztése céljából. A CIA jelentések annyira igaznak bizonyultak, hogy 2006. október 9-én, hétfőn Észak-Korea végrehajtotta első földalatti nukleáris robbantását. Ezek után számos nemzetközi tárgyalás kezdődött meg az országgal, amiben a koreaiak gyakran hajlottak afelé, hogy leállítsák nukleáris programjukat, ám az igazság az, hogy sosem tették, sőt ezután még négy tesztet is elvégeztek, a jövőben pedig interkontinentális nukleáris rakéták tesztelését tervezik, amelyekkel - többek között - már az Egyesült Államokat is el tudnák érni. A nukleáris kísérletekre válaszul az ENSZ számos határozatban hozott szankciókat Észak-Korea ellen, amelyekben tiltja több fém, szén, olaj, katonai felszerelés és luxus cikkek exportját az ázsiai országba.

A nemzetközi szankciók a mai napig nem állták útját a Koreai Népi Demokratikus Köztársaság semmilyen kezdeményezésének. Talán a jövőben. A mai helyzet szerint Észak-Korea a legtitokzatosabb és legszeparáltabb diktatúra a térképen, aminek jelenlegi államfője, a fiatal Kim Dzsongun minden lépése kiszámíthatatlan és előreláthatatlan. Ez teszi őt a világ egyik legveszélyesebb vezetőjévé.

A szíriai polgárháború egy évek óta húzódó konfliktus a Közel-Keleten, amelyet a rendkívül bonyolult érdekviták tartanak életben jelenleg is. A hat éve zajló háborús helyzet résztvevőit legalább négy részre oszthatjuk, akik mögött külföldi támogatók is megjelennek. Az érdekek bonyolult hálójában gyakran maguk a szegmensek tagjai sem értenek egyet abban, hogy kiért harcolnak és miért.

 2017 áprilisában a polgárháború legsúlyosabb vegyi támadását követték el Szíria északnyugati részén, Han Sejkun településen. Az Emberi Jogok Szíriai Megfigyelőközpontja 86 halálos áldozatról írt jelentést. A nemzetközi közösség nagy része szerint Bassár el-Aszad, Szíria elnöke vetett be mérges gázt az ellene felkelők ellen, amit az elnök azóta is tagad. Egyesek szerint a szír kormányerők orosz segítséggel vitték véghez a támadást. A bombázást elítélve és arra reagálva, az Egyesült Államok légitámadást mért egy, a szír kormányerők által használt bázisra. Ez egy hatalmas változás a szíriai háborúban, hiszen eddig az USA kizárólag az Iszlám Állam elleni harcra koncentrált a régióban. Ahhoz, hogy megértsük, hogy alakult ki a jelenlegi feszült helyzet, meg kell néznünk, hogy kezdődött a konfliktus.

A háború első lövéseit Aszad elnök indíttatta 2011 márciusában egy békés demonstráció ellen az arab tavasz kibontakozása elején. Ez csak még nagyobb tüntetéseket generált, ami pedig még erőszakosabb ellencsapást vont maga után az elnök részéről. Júliusban már a tüntetők vissza is lőttek és számos katona csatlakozott hozzájuk. Ők magukat a Szabad Szíriai Hadseregnek nevezték - így lett a felkelésből polgárháború. A világ minden tájáról elkezdtek szélsőségesek beözönleni Szíriába, hogy csatlakozzanak a felkelőkhöz. Ezt Aszad maga is ösztönzi ezt a folyamatot, mi több számos dzsihádista foglyot engedett szabadon, hogy szélsőségességgel mossa össze a felkelést; ezzel nehezítve a külföldi érdekeket, hogy a Szabad Szíriai Hadsereg mögé tudjanak állni.

2012 januárjában az al-Káida egy új ágazatot hozott létre Szíriában an-Nuszra Front néven. Majdnem egy időben a szíriai kurdok, akik már régóta autonómiára vágytak, fegyvert fogtak és az Aszad uralma alól való kilépést kezdeményezték északon. Ez év nyarán a szíriai konfliktus egy proxy háborúvá vált. Irán, Aszad legfontosabb szövetségese beavatkozott az ő oldalán. 2012 végére Irán naponta küld teherszállító gépeket Szíriába katonák százaival együtt. Ezzel egy időben a gazdag arab államok a Perzsa-öbölből elkezdenek pénzt és fegyvereket küldeni a felkelőknek, főleg azért, hogy szembe menjenek Irán befolyásával. Irán akkor erősíti meg támogatásáról a felkelőket, amikor a Hezbollah, egy Irán által támogatott libanoni félkatonai szervezet csatlakozik a konfliktushoz, hogy Aszad mellett harcoljon. Erre Szaúd Arábia azzal válaszol, hogy még jelentősebb összeget és még több fegyvert küld a felkelőknek - ekkor Jordánián keresztül, aki szintén Aszad ellen lépett fel.

2013-ra a Közel-Kelet két részre bomlik: szunnita hatalmakra, akik általánosságban a felkelőket támogatják és a síitákra, akik általában Aszadot támogatják. Áprilisban a szíriai atrocitásokra és növekvő halálos áldozatok számára reagálván Obama elnök kormánya egy titkos rendeletet hoz, amiben felhatalmazzák a CIA-t, hogy szíriai felkelőket képezzen ki és szereljen fel. Azonban a programot ideiglenesen leállítják. Ugyanakkor az Egyesült Államok sürgetni kezdi az arab országokat, hogy ne támogassanak szélsőségeseket. Augusztusban Aszad kormánya vegyi fegyvert vetett be, amit az egész világ elítél. Obama válaszcsapással fenyegette meg Szíriát, de egy orosz közvetítéssel létrejött alku hatására visszakozott. Mégis ez az incidens alakította Szíriát a nagyhatalmak vitaterepének az Egyesült Államok és Oroszország közt: Oroszország az Aszad-rezsimet támogatta, az USA pedig az ellen volt. Néhány héttel később, azzal hogy mégis megérkeztek Szíriába a CIA által kiképzett katonák és fegyverek, az Egyesült Államok a háború résztvevőjévé vált. 

2014 februárjában valami olyasmi történik, ami alapjában véve változtatta meg a háborút: egy iraki székhelyű al-Káida csoport egy belső nézeteltérés miatt kilép a terrorszervezetből. A csoport az Iraki és Szíriai Iszlám Államnak nevezi el magát és az al-Káida ellenségévé válik. Az Iszlám Állam főként nem Aszad ellen harcol, hanem más felkelők és a kurdok ellen, hogy létrehozzák saját miniállamukat, amelyet kalifátusnak neveznek. Ettől a nyártól kezdve területek szerezve átvonulnak egész Irakon, közben az egész világot maguk ellen fordítva. Szeptemberben, egy évvel azután, hogy az Egyesült Államok majdnem megtámadta Aszadot, most az Iszlám Államot kezdi bombázni. Ugyanekkor az Amerikai Védelmi Minisztérium, a Pentagon elindítja saját programját, hogy szíriai felkelőket képezzen ki, de csak azokat képzik ki, akik hajlandóak az Iszlám Állam ellen harcolni és nem Aszad ellen.

Közben Törökország kurd csoportokat kezd bombázni Irakban és török területeken, miközben a kurdok az Iszlám Államot támadják Szíriában. Ezzel el is érkeztünk a probléma gyökeréhez: az Egyesült Államok az Iszlám Államot látja főellenségként, azonban szövetségeseinek, mint Törökországnak és más közel-keleti országoknak más prioritásaik vannak. Ez is megmagyarázza a sok bonyolult szövetségeket a régióban.

2015 őszén Oroszország avatkozik bele közvetlenül a konfliktusba azzal, hogy néhány tucat harci repülőgépet küld Aszad elnöknek Szíriába. Az oroszok azt állították, hogy ezek a gépek az Iszlám Államot hívattak bombázni, azonban végül kizárólag a felkelőket fogják támadni.

2016-ban Donald Trump nyeri meg az amerikai elnökválasztásokat. Trump kijelenti, hogy távol fog maradni Szíriától és, hogy Aszadnak kellene hatalmon maradnia. 2016 végén, az oroszok légierejével támogatott Aszad visszafoglalja Aleppo városát, a felkelők utolsó erődjét. Majd 2017 tavaszán, Aszad újra vegyi fegyvert vet be saját állampolgárai ellen. Több mint 80 szír veszti életét a támadásban, köztük legalább 20 gyermek. A támadást követően Trump elnök véleménye teljesen megváltozik. Reagálva a Aszad tettére, az amerikaiak napokon belül lebombáznak egy szíriai légibázist. Ez volt az első alkalom, hogy az amerikai kormány közvetlenül megtámadta az Aszad-rezsimet, ami újra összekeveri a már amúgy is összekuszált szíriai konfliktust.

Szíria romokban hever. Annak ellenére, hogy Aszad nagy területeket foglalt vissza, a felkelők sok helyen kitartanak. S mivel a külföldi hatalmak folyamatosan támogatják az összes résztvevő oldalt, még nagyon távolinak látszik a vége.