Diplomácia magyarul

Diplomácia magyarul

Katonai bázisból a Tudás Városa

A Panama-csatorna 100 éve

2017. április 28. - Nongrata

A Panama-csatorna közel 100 éves amerikai befolyásoltság után 2000-ben került Panama hatáskörébe. Vajon mi vezetett az Egyesült Államok távozásához és mit kezdett a visszaszerzett területtel a közép-amerikai ország? 

A történet egy 1846-ban az Egyesült Államok és Új-Granada közt létrejött szerződéssel kezdődött. Az egyezmény értelmében a dél-amerikai spanyol gyarmatbirodalom átutazási jogokat biztosított az amerikaiaknak a panamai földszoroson katonai védelemért cserébe. Miközben USA számos gerilla- és politikai támadást elfojtott, megépített egy vasútvonalat  a szoros teljes hosszán és egyben gazdasági és politikai befolyást szerzett a későbbi Kolumbia területén.

Építsünk csatornát!

A 19. század második felére közben egy másik nagyhatalom, a franciák létrehoztak egy csatornaépítő társaságot, ami célul tűzte ki, hogy a Szuezi-csatorna mintájára egy hajózható vízi útvonalat épít Közép-Amerikában. A tervük többszöri nekifutásra is csődöt mondott - a pénzügyi gondok és sárgaláz által megtépázott projektet kénytelenek voltak feladni a század végére. Ekkor az Egyesült Államok érdeklődését is felkeltette a csatorna befejezése. Immáron már Kolumbiával kötött egy bérleményi szerződést - kiegészítve az 1846. évit -, hogy területén egy a Csendes- és az Atlanti-óceánt összekötő csatorna építésébe kezdhessen. A szerződés végül kolumbiai részről nem került jóváhagyásra, mire válaszul Theodore Roosevelt elnök a panamai földszoros elszakadásáért küzdő mozgalmat kezdte élénken támogatni. A külföldi segítség hatására az elszakadáspárti birtokosok olyannyira megerősödtek, hogy 1903-ban Panama kikiáltotta a függetlenségét, amit az USA rögtön elismert és megvédte az újonnan született országot a kolumbiai beavatkozástól. Az amerikai külügyminiszter még ebben az évben egyezményt írt alá a panamai kormánnyal, amiben az Egyesült Államok - 10 millió dollár egyszeri majd évente 250 ezer dollár kifizetésért - jogot szerez a csatorna megépítésére és határozatlan időre hatáskört a terület teljes körű felügyeletére.

1408095833248_wps_22_overview_of_the_construct.jpg

Miután az amerikaiak megvásárolták a gépeket és felszerelést a francia csatornaépítőktől, 1904-ben elkezdődhetett az építkezés. A több ezer munkás halálát is követelő építkezést sikerült határidő előtt befejezni - a 80 km hosszú és 10 km széles Csatornaövezetet 1914 nyarán adták át a forgalomnak. A 20. században számos átépítésen ment keresztül, de sikere megnyitása óta töretlen; egy vitális átjáró a két óceán között, ami nemcsak lerövidítette a távolságokat, de a tengeriszállítást is megkönnyítette és a turistaforgalmat is fellendítette: évente több ezer hajó haladt át rajta. (A csatornának köszönhetően a San Francisco és New York közti hajóút a felére csökkent, mivel nem volt már szükség az egész dél-amerikai kontinens megkerülésére.)

Meddig tart a határozatlan idő?

A második világháború után a Szuezi-csatorna konfliktusa és a kubai rakétaválság árnyékában az Egyesült Államok jelentős fontosságúnak tartotta az általa kontroll alatt tartott Panama-csatorna biztonságát. Számos új katonai bázis települt ekkor a közép-amerikai országba, hogy biztosítsák az egyre nagyobb stratégiai pontnak számító szorost. Ez a helyiek tetszését közel sem nyerte el. Ezután érte el tetőpontját az amerika-ellenes hangulat Panamában, így az USA kénytelen volt engedni a nyomásnak és az aláírása óta vitatott 1903-as szerződés újratárgyalásának utat engedni. Így következett be az újabb fordulópont a csatorna történetében: 1977-ben az Egyesült Államok részéről Jimmy Carter és a Panamai Köztársaság oldaláról Omar Torijos aláírt  két egyezményt, amik értelmében 1999. december 31-gyel a Csatornaövezet felügyeletének és védelmének teljes joga és felelőssége Panamára száll. A megállapodások rendkívül sok kritikát kaptak főleg az amerikai konzervatívoktól, akik úgy vélték, hogy Carter elnök feladott egy stratégiailag rendkívül fontos, általuk már kifizetett területet.

asset-v1-products_sacyr_100_2016_type_asset_block_panama_canal.jpg

A két ország jó kapcsolata igazán az 1980-as években került veszélybe, amikor a korábban a CIA-t is segítő, azóta ellenzéki (feltételezetten a Szovjetunió által támogatott) Noriega ezredes két alkalommal is puccsot kísérelt meg a panamai kormánnyal szemben. Az országban egy polgárháborús helyzet látszott kialakulni, ami számos módon sértette az amerikai érdekeket. Így hát George H. W. Bush elnök bár félve, hogy negatív hatással lesz a közelgő otthoni választásokra, de megadta az engedélyt katonai beavatkozásra. Az "Igaz ügy" névre keresztelt inváziót 1989 decemberében indították, amely során közel 30 ezer katonával szállták meg Panamát. A konkrét harcok az ellenzéki erőkkel két hónapig sem tartottak - 1990. január 3-én Noriega ezredes megadta magát. Bush elnök az inváziót azzal igazolta a nemzetközi közösség előtt, hogy a Panamában élő több tízezer amerikai állampolgár biztonsága is veszélyben forgott illetve ideje volt fellépni a növekedő drogkereskedelemmel szemben. (Valóban a korrupció és a drogkereskedelem volt a két legnagyobb probléma ekkor Panamában. A közép-amerikai ország a kábítószer-pénzmosás központja és a kábítószer-kereskedelem tranzitpontja volt az Egyesült Államokba és Európa is.)

panama.jpg

Fort Clayton támaszpont

A Tudás Városa

Az 1990-as évekre már majdnem két tucat amerikai katonai bázis van Panama-szerte, ezek létjogosultságát ugyanis az 1977-ben aláírt szerződés nem veszélyeztette egészen 1999 végéig. Ekkor Bill Clinton elnök a Panama-csatorna Szerződés által előírt módon hazarendelte az ott állomásozó katonák nagy részét és átadta az általuk használt 5237 épületet a panamai kormánynak. Az utolsó katonai kommunikációs intézmény 2002-ben zárta be a kapuit, azóta kizárólag kutatási céllal van Egyesült Államok jelen a Csatornaövezetben. 

A panamai kormány pedig igyekezett a legtöbbet kihozni a megszerzett területből. Ennek legszebb példája a Fort Clayton nevü támaszpont teljes revitalizációja. 2002-ben jelentették be, hogy a bázison alapítják meg Latin-Amerika első fenntartható fejlődéssel foglalkozó információs központját. A tervek ma már valósággá váltak és nem véletlenül Panama büszkeségévé.

ciudaddelsaber4.jpg

A Tudás Városa

A Tudás Városának nevezett nemzetközi központ 40 szervezetnek ad otthont, többek között a Trópusi Mezőgazdasági Kutató- és Felsőoktatási Központ (CATIE) és Inter-amerikai Mezőgazdasági és Együttműködési Intézet is itt kapott helyet. A projekt a kezdetektől élvezi az ENSZ Környezetvédelmi Program és a Fejlesztési Program támogatását is. A Város számos amerikai egyetemmel közreműködve alakította ki egyetemi ismeretterjesztő programját, aminek a segítségévél diákok százai tanulhatnak és kutathatnak Panamában. A Fort Claytonban és környezetében létrejött adatbanknak, a kutatói és oktatói munkának köszönhetően Panamaváros az ökoszisztéma-szolgáltatás és a fenntartható fejlődés egyik központjává vált. 

panama-city-2-viajes-banner.jpg

Panamaváros esti látképe

 

 

Ki robbantotta fel a Pan Am 103-as járatát? 1. rész

Egy közel harmincéves titok nyomában

lockerbie.png

A 270 áldozattal járó terrorcselekményért egy líbiai hírszerzőt ítéltek el, ám az áldozatok hozzátartozói sem hiszik, hogy ő követte el a robbantást. Mégis ki tette? 

A szerencsétlenség a Londonból New Yorkba tartó járattal 1988. december 21-én történt, amikor a Boeing 747-es fedélzetén egy pokolgép robbant egy órával a felszállás után. A repülőgéptörzs maradványai egy skót városra, Lockerbie-ra zuhantak. A robbanás és a zuhanás a fedélzeten tartózkodó 243 utast - köztük magyarokat - és 16 fős személyzetét is megölte, míg a becsapódás további 11 áldozatot szedett Skóciában. A három évig húzódó nyomozás során a brit és amerikai ügynökségek egy líbiai titkosszolgához, Abdelbászet al-Megrahihoz jutottak, akit 2001-ben életfogytiglan börtönbüntetésre ítéltek. Bár felmerült, hogy a terrorakcióra közvetlenül Moammer Kadhafi, egykori líbiai diktátor adott parancsot, az áldozatok hozzátartozóinak nagy része úgy gondolja, inkább Irán állhat a robbantás mögött.

boeing_747-121_pan_am_jp5894156.jpg

A Pan Am 103-as járata, 1978

A ma már nem létező Pan Am amerikai légitársaság 103-as járata egy Frankfurttól Londonon és New Yorkon keresztül Detroitig közlekedő transzatlanti járat volt. (A járat nevét a tragédia után Pan Am 3-ra változtatták, de még ez sem mentette meg a vállalatot a csődtől. A Pan American World Airways néven ismert, egykoron a legnépszerűbb amerikai légitársaság gépei 1991-ben szálltak fel utoljára.) A támadás estéjén a Boeing 747-es 18.00-kor hagyta el London Heathrow repterét. A magasságérzékelővel ellátott bomba 19.02-kor robbant fel 9400 méter magasságban. A robbanás következtében a repülőgép orra azonnal leszakadt, majd a géptörzs darabjaira tört 5400 méteren és így hullott alá. A becsapódáskor 91 tonna kerozin kapott lángra, ami tűzgolyóként pusztított végig a skót városka utcáin.

Az áldozatok többsége amerikai volt, de 21 más ország állampolgárai is életüket vesztették a katasztrófában. Köztük négy magyar is. A váci Roller család karácsonyi rokonlátogatásra indult az Egyesült Államokba. A 29 éves családfő és 27 éves felesége az 5 éves kislányukkal lekéstek egy frankfurti gépet, így kerültek a szerencsétlenül járt Pan Am járatra. Sajnos egyikőjük holttestét sem sikerült azonosítani, így egy közös sírban nyugszanak Lockerbie temetőjében. A negyedik magyar utas egy 79 éves asszony volt. Az áldozatok hozzátartozói létrehoztak egy szervezetet, amelyben együttműködve igyekeznek az érdeküket képviselni. A Victims of Pan Am 103 nevű csoport a mai napig küzd, hogy kiderítse ki áll a terrortámadás hátterében.

Figyelmeztető jelek

A tragédiát követő évben George H. W. Bush amerikai elnök létrehozott egy tanácsot, hogy felülvizsgálja az amerikai repülési szabályokat és megvizsgálja az utasok esetleges terrorista fenyegetésekkel kapcsolatos tájékoztatásának lehetőségeit. Az Elnöki Bizottság a Repülésbiztonságról és Terrorizmusról vizsgálatai során derült ki, hogy a Helsinki-i Amerikai Nagykövetségre egy ismeretlen férfi telefonált 16 nappal a Pan Am katasztrófa előtt azt állítva, hogy a következő két hétben egy finn nő tudta nélkül a poggyászában egy bombát fog a Frankfurtból induló járatra felvinni. Az Amerikai Külügyminisztérium a figyelmeztetésről jelentést küldött valamennyi nagykövetségének, a Szövetségi Légügyi Hivatal pedig hírlevélben értesítette az összes amerikai légitársaságot a veszélyről és alapos körültekintésre kérte őket. A robbantásról szóló könyvben (The Darkest Day) olvasható, hogy a Pan Am frankfurti biztonsági szolgálata egy nappal a tragédia után találta meg a kinyomtatott hírlevelet egy papírkupac között.

A Pan Am 103-as járatának katasztrófája előtti napokban egész Európát éberségre szólította a Palesztin Felszabadítási Szervezet (PSZF) baljós figyelmeztetése, miszerint szélsőségesek terrorista támadásra készülhetnek valahol a kontinensen. A félkatonai szervezet állítása szerint ugyanis, számos extrémista csoport kívánta aláásni az akkori palesztin-amerikai pozitívabb hangvételű dialógust. (Az Egyesült Államok kapcsolata a PFSZ-szel akkor látszódott javulni, miután 1988-ban Palesztina hivatalosan elismerte Izraelt.) Hogy a figyelmeztető jelek ellenére a tragédia mégis bekövetkezett azt mutatja, hogy a 80-as évek végén a repülésbiztonság rendszerén igenis voltak fekete lyukak, illetve a repülés gyakorlata nem volt felkészülve a terrorista fenyegetések hatékony kezelésére.

lockerbie-bombing-conspiracy-656x369.jpg

A becsapódás helyszíne

Mindenki a felelősök után

A skót és brit hatóságok, az FBI, az Amerikai Igazságügyi Minisztérium és a Szövetségi Légügyi Hivatal munkatársaival három évig folytattak nyomozást a Pan Am 103-as járatának ügyében. Az előzetesen két gyanúsított ügynököt Líbia kiadta, hogy bíróság elé állíthassák őket, azonban csak egyikőjüket, Abdelbászet al-Megrahit találták bűnösnek. Életfogytiglan börtönbüntetését csupán 2009-ig töltötte, mivel rákbetegsége miatt kiengedték családjához, akik körében három év múlva elhunyt. Abdelbászet a tárgyalási szakasz alatt és utána is ártatlannak vallotta magát. Líbia kormánya ennek ellenére részben elismerte bűnösségét, hiszen az ENSZ szankciók nyomására vállalta az áldozatok családtagjainak kártérítését. 2003-ban Kadhafi elnök 10 millió dollárt ajánlott fel minden a repülőgép szerencsétlenségben elhunyt áldozat után. A kártérítés összértéke elérte a 2,7 milliárd dollárt. Bár a többéves átfogó, tényfeltáró nyomozati szakasz lezárult a bírósági végzéssel, az áldozatok hozzátartozóinak szervezete nem nyugodott bele a döntésbe. Ahogy az elítélt merénylő családja sem. A líbiai rokonok fellebbezést terveznek benyújtani, ugyanis szerintük nem egyértelmű bizonyítékok alapján ítélték el Abdelbászetet 2001-ben. A család nem titkolt célja, hogy elérjék szerettük posztumusz felmentését.

Kusza szálak

A nyomozást nehezítette, hogy a Lockerbie-i terrorcselekményt követően számos szélsőséges szervezet magáénak tulajdonította a merényletet. A hatóságok és a média képviselői is rengeteg hívást és üzenetet kaptak, amelyben iszlamista csoportok, brit terrorista sejtek vagy anonim személyek jelentették, hogy miért megtorlásul hajtották végre a robbantást. A közvéleményben Izrael, a CIA és Irán felelőssége is felmerült. A Victims of Pan Am 103 ez utóbbit tartja a legvalószínűbbnek. Az egyetlen elítélt halála után a brit hatóságok újra vizsgálatot indítottak, hátha más a robbantáshoz köthető személy nyomára is bukkannak. A BBC szerint 2013-ban a Boeing 747 maradványait is egy új őrzött területre szállították további bűnügyi nyomozás céljából. Bármi után is kutatnak, a folyamatot nehezíti, hogy az egyetlen felelősségre vont személy és a részben bűnösségét elismerő líbiai diktátor is elhunyt, sőt maga a légitársaság is megszűnt már.

Folytatása következik...

Mekkora az esélye egy atomháborúnak?

Szakértők szerint a következő tíz évben reális esély van arra, hogy valamelyik atommal rendelkező hatalom megnyomja az indító gombot. Valóban ilyen nagy a baj? 

Valójában az esély egy nukleáris háborúra közel sem olyan nagy, mint egykoron volt. Az 1980-as években az atombombák száma 70 000-re volt tehető a világban. Mára ez a szám 15 000-re csökkent. Persze a kevesebb robbanófej nem feltétlenül jelent kisebb feszültséget. Ha egy világméretű konfliktus jelenleg nincs is kilátásban, a regionális atomháború lehetősége bármikor fennállhat, például India és Pakisztán között. Ha ez a két viszonylag kisebb nukleáris fegyverkészlettel rendelkező szomszédos ország csak a felét használja fel az arzenáljának, annyi füst és por kerülne a sztratoszférába, ami az egész bolygóra szétterjedve képes lenne évekig elállni a napsugarakat. Az égésből származó feketeszén egy része a levegőben maradna, másik része pedig eső formájában hullana a földre. Már csupán ettől milliók vesztenék életüket. A háború után elkövetkező években, amikor a füst már elült, a légkörben történő kémiai reakciók teljesen elfogyasztanák az ózonréteget, a Föld hőmérséklete növekedésnek indulna, a csökkent UV-védelem ellehetetlenítené a növénytermesztést és a bőrrákos megbetegedések számát jelentősen megnövelné. És most csak egy regionális nukleáris konfliktusról beszéltünk.

800px-ivy_mike_eniwetok-atoll_31_oktober_1952.jpg 

A legfélelmetesebb vízió azonban az, ha az Egyesült Államok és Oroszország esne az atomháború hibájába. Egy nagy léptékű nukleáris háború a két nagyhatalom között nem mást jelentene, mint a civilizáció végét. Anélkül, hogy drámaiak vagy túlzók lennénk, valószínűleg tényleg ez történne. Jelenleg az USA és Oroszország rendelkezik az atombombák 90 százalékával. Ezek közül sok lehet öreg és valószínűleg hibás, viszont önmagában a tárolásuk is nagy veszélyt hordoz. Képzeljük el! Ha a két ország közül az egyik elindít néhány nukleáris töltetet a másik irányába, a megtámadott állam válaszul még többet fog a támadóra és más stratégiailag fontos területre lőni. Amerika és Eurázsia nagyvárosainak százait nyelné el a hatalmas tűzvihar. Több millió tonna füst kerülne a légkörbe a nap útját teljesen elállva hosszú évtizedekig, aminek hatására a hőmérséklet folyamatosan csökkenne, így hosszútávon egy újabb jégkorszak alakulna ki a Földön. Az emberiség egy része azonban már nem élné meg ezt a lehűlést, mivel akit közvetlenül az atombombák becsapódása nem ölt meg, azt a gigantikus mérgező felhők érnék utol. Képtelenség lenne állatot tenyészteni vagy növényt termeszteni és valószínűleg az élelmiszerrel, vízzel, árammal felszerelt menedékhelyeken meghúzódok sem élnék túl a katasztrófát. Elég rémisztő vízió, de nézzük mely országok lennének képesek akár holnap pokollá változtatni bolygónkat. Jelenleg Oroszország rendelkezik a legnagyobb nukleáris fegyverarzenállal, ami 7000 robbanófejet jelent. Őt az Egyesült Államok követi nem sokkal lemaradva 6800 bombával. Ezután Franciaország 300, Kína 200, az Egyesült Királyság 215, Pakisztán 140, India 110, Izrael 80, Észak-Korea pedig feltehetőleg 10 atomtöltettel rendelkezik.

A világbéke legfőbb ellensége?

Az világbékére az egyik legnagyobb veszélyt a tömegpusztító fegyverek jelentik. Az ilyen fegyverek lehetnek biológiai, vegyi, radiológiai és nukleáris fegyverek. A nukleáris fegyverek energiájukat a magreakcióból, atommag-átalakulásból szerzik és besorolásuk szerint lehetnek atom-, hidrogén- és neutronbombák. A történelem során eddig csak az Egyesült Államok vetett be éles nukleáris fegyvert a második világháború alatt. A két japán várost, Hirosimát és Nagaszakit ért támadás következtében több százezer ember vesztette életét. A technológia fejlődésének köszönhetően ma már jóval nagyobb pusztítást végeznének a háborús alkalmazásra használt atombombák, ezért nagyon fontos, hogy valamilyen korlátok között lehessen tartani a különböző országok nukleáris raktárkészleteit. Számos szervezet és egyezmény tűzte ki célul, hogy ezeket a korlátok létrehozzák és betartassák. Nézzünk meg néhányat!

nuclear-weapons-uranium-centrifuge.jpg

Aláírni, korlátozni, ellenőrizni

Az atomenergia békés célokra való felhasználást népszerűsíti az 1957-ben alapított Nemzetközi Atomenergia-ügynökség (IAEA). A bécsi központtal működő nemzetközi szervezet célja biztosítékot nyújtani a nukleáris anyagok visszaélésszerű felhasználása ellen. A részben független ügynökség már hatvan éve arra törekszik, hogy nukleáris biztonsági szabványokat hozzon létre és azokat az előírásokat betartassa a tagországaival. Ahogy írtam csupán részben független, hiszen az Ügynökség beszámolási kötelezettséggel bír az ENSZ Közgyűlés és a Biztonsági Tanács felé. Jelenleg – mivel a legtöbb ENSZ tagállam belépett – már 168 ország támogatja - elviekben - a kezdeményezést. Az intézmény fennállása során kilépett négy tag közül csupán Észak-Korea nem tért vissza az IAEA-ba; Kambodzsa, Nicaragua és Honduras mind újracsatlakoztak. Míg az Atomenergia-ügynökséghez tartozás egyfajta elkötelezettséget jelent a világ biztonságosabbá tétele mellett, rengeteg hozzáértő fogalmazta meg kritikáját a működésével szemben, miszerint a 2011-es japán fukusimai atomerőmű-baleset is bebizonyította, hogy a szervezet nem rendelkezik elegendő felügyeleti joggal.

Az egyik legszélesebb hatáskörrel rendelkező nemzetközi szerződés, amely az atomenergia felhasználását igyekszik korlátozni a Nukleáris Non-proliferációs Egyezmény, más néven az atomsorompó-egyezmény. Ahogy a nevéből is látszik, a szerződés nukleáris fegyverek elterjedését hivatott gátolni. Az atomsorompó-szerződés lényege három egyszerű elv mentén nyugszik: a nukleáris fegyverekkel rendelkező országok a leszerelés irányába mozduljanak el, a nukleáris fegyverekkel nem rendelkező országok ne jussanak hozzá és végül minden ország hozzáférhessen a békés célú nukleáris energiához. Az 1968-ban aláírt szerződés 1970-ben lépett hatályba, jelenleg 191 ország része az egyezménynek, amelyet csupán négy ENSZ tagállam nem fogadott el eddig: Izrael, India, Pakisztán és Dél-Szudán. A non-proliferációs megállapodás szerint öt atomhatalom van jelenleg; ezek közé az Egyesült Államok, Oroszország, az Egyesült Királyság, Franciaország és Kína tartozik, akik egyébként az ENSZ Biztonsági Tanácsának öt állandó tagjai egészen véletlenül. Ezeken kívül négy államról ismert vagy vélt, hogy nukleáris fegyverrel rendelkezik: India, Pakisztán, Izrael és Észak-Korea. 

Ezeken felül az 1963-ban eredetileg az Amerikai Egyesült Államok, az Egyesült Királyság és a Szovjetunió által aláírt korlátozott nukleáris kísérleti tilalomról szóló, magyarul nemzetközi atomcsendegyezményként ismert szerződés megtiltja a légköri, vízalatti és világűri atomkísérleteket. Bár azóta több, mint száz ország csatlakozott a megállapodáshoz, azonban Franciaország és Kína nem. Az ENSZ Közgyűlése által 1996-ban elfogadott átfogó atomcsendegyezmény azonban még azóta sem lépett életbe, mivel számos ország a mai napig nem volt hajlandó aláírni.

nuclear-bomb-explosion-1600x900.jpg

Tehát léteznek törekvések, ratifikált és nem ratifikált egyezmények, amelyek célja egy jobb és biztonságosabb világ megteremtése. De vajon hogy lehet ellenőrizni a fent említett szervezetek és megállapodások tagországainak a tevékenységét? A szerződések betartásának nyomon követését geofizikai és egyéb technológiák segítségével ellenőrzik: elsősorban földrengésmérési, hidroakusztikai, infrahang, sugárvédelmi megfigyelésekkel. Ezeket a módszereket használják a Föld több száz pontján elhelyezett ellenőrző állomásokon, hogy nyomon kövessék a  légköri, föld- és vízalatti nukleáris robbantások jeleit. Az egyezményekkel előírt szakértők által véghezvitt helyszíni ellenőrzések mellett az Egyesült Államok pedig műholdat is felküldött kizárólag ezen törekvések kontrollálása érdekében.

Mi a cél?

A nagyhatalmak erejüket bizonygatják vele, a kisebb országok a túlélés eszközének tartják. Meglepő módon abban még Csernobil és Fukusima után is sokan egyetértenek, hogy békés célokra való használásával nincs nagy probléma. Rossz kezekben azonban a világ végét is jelentheti. Ahány ország, annyiféle hozzáállás. Míg Észak-Korea kérkedik az atomkísérleteivel, Franciaország bánja őket, Izrael pedig nem vallja be. A jobb megelőzni a bajt elvén mindenki érdeke lenne, ha minimalizálnánk mind a nukleáris kísérletek, mind a fegyverek számát. Ugyanis azt kijelenthetjük, ha a nemzetközi közösség nem sürgeti az atommal rendelkező és rendre kísérletező országokat a lefegyverkezésre, egy esetleges atomháború lehetősége egyre nagyobb lesz.

 

 

 

 

 

 

 

SAD: A CIA titkos alakulata

Kormányokat döntenek meg, terroristákat iktatnak ki, hadsereget szerveznek és képeznek ki. A CIA különleges hadosztálya tagadhatatlanul jelentős befolyással bír a világ történelmének alakulásában. De mégis kik ők?

A CIA, az amerikai Központi Hírszerző Ügynökség (Central Intelligence Agency) az Egyesült Államok legfüggetlenebben működő kormányzati testülete. Az ügynökség első évtizedeiben kizárólag az elnök volt a felettese, mára azonban a közvetítő szerepét az elnök hírszerzési tanácsadója vette át. Hogy mennyire kilóg az amerikai adminisztrációból, az is jól mutatja, hogy költségvetését, szervezeti felépítését, alkalmazottainak számát és kilétét is titokban tartják. Az 1947-ben alapított szervezet fő feladata a más országok kormányáról, társadalmáról szóló információk gyűjtése, feldolgozása, és elemzése. Az információelemzés után a hírszerzési adatokat az elnöknek továbbítják illetve a kormánynak, ahol később politikai irányelvek és döntések születnek a jelentések alapján. A kizárólag az Egyesült Államok határain kívül működő ügynökség számos titkos hadművelet hajt végre, amelyek jelentős részét a Különleges Tevékenységek Osztálya (SAD) kivitelezi.

s-l300.jpg

A titokban működő SAD (Special Activities Division) számos hadműveletben vesz részt, amelynek végső célja valamilyen politikai vagy katonai tevékenység befolyásolása a világban. Az Osztály műveletiről gyakran az amerikai törvényhozó testület, a Kongresszus sem értesül. Ha mégis, legtöbbször kizárólag sikeres bevetések vagy programok után. A Különleges Tevékenységek Osztálya (vagy Különleges Műveleti Csoport)  félkatonai műveleti tisztekből áll, akik lehetnek ex-katonák és veteránok vagy volt tagjai különleges katonai egységeknek úgy mint SEALs, Delta Force. A SAD különítmény tisztjeit emberrablásra, terrorelhárításra, szabotázsra, bomba okozta kár felmérésére és túszmentési akciókra is kiképzik. Elnöki utasításra a világon mindenhol és bárhol bevethetők, ahol általában rajtaütéseket, razziákat, és célzott gyilkosságokat hajtanak végre. Fő tevékenységi körükbe tartozik még más országok gerilla, partizán harcosainak kiképzése és vezetése, felderítő akciók véghezvitele katonai illetve hírszerzési eszközök felhasználásával.

A Különleges Műveleti Csoport pszichológiai, gazdasági titkos hadműveleteiért a Politikai Akciócsoport felelős. A csoport nem hagyományos módszerek segítségével próbálja az amerikai külpolitikát támogatni felhasználva a propaganda, a kereskedelem és a kiberhadviselés nyújtotta valamennyi eszközt. A SAD egység politikát befolyásolni kívánó hadosztályának tagjai tehát arra vannak kiképezve, hogy a legellenségesebb környezetben is képesek legyenek befolyásukat érvényre juttatni - akár a média bevonásával is -, ha az az Egyesült Államok érdeke.

Egy titkos csoport akcióban

A SAD-ot abban az esetben vetheti be az Amerikai Egyesült Államok elnöke, ha minden más katonai vagy diplomácia megoldás kivitelezhetetlennek bizonyult. A különleges alakulat tevékenységi körét az 1947-es Nemzetbiztonsági Törvény határozza meg a mai napig. Az Osztály létezésére a szeptember 11-i terrortámadás után meghirdetett Terror Elleni Háború (War On Terror) elnevezésű Bush-doktrína rántotta le a leplet a nagyközönség előtt, amikor is megérkeztek az első SAD kiképzettek Afganisztánba, hogy levadásszák az al-Káida vezetőket és biztosítsák a területet az amerikai hadsereg bevonulására. Hasonló feladtuk volt 2003-ban Irakban, annyi különbséggel, hogy ott már kiképzési tevékenységet is végeztek a kurd Pesmerga seregnél.

Afganisztánban már az 1980-as években tevékenyen részt vettek a CIA félkatonai egységei a szovjetek elleni harcban. Az 1979-től 1989-ig elhúzódó fegyveres konfliktus, a szovjet-afgán háború a hidegháború egyik fontos szinterévé tette az ázsiai országot, ahol két nagyhatalom játszótérré változtatták a térképet. A szovjet invázióra az Egyesült Államok válasza az volt, hogy a helyi ellenálló mudzsáhed harcosokat szerelték fel és képezték ki a harcra. A kilencvenes években pedig számos titkos művelet célpontjában már Oszáma bin Láden, az al-Káida terrorszervezet egyik alapítójának megtalálása és elfogása állt. Így történhetett, hogy a New York-i Világkereskedelmi Központ ikertornyai összeomlása után kilenc nappal már a SAD hivatalosan is az amerikai hadsereg invázióján dolgozhatott.

Irakban már 2003 előtt megérkezett a SAD, hogy megtegye a szükséges előkészületeket az amerikai csapatok megérkezése előtt. Ők képezték ki az iraki Kurdisztán hadseregét, akikkel később az USA haderő együtt folytatott háborút iszlamista csoportok, az al-Káida és Szaddám Huszein, iraki elnök csapatai ellen. A diktátort már az iraki invázió megkezdése évének telén elfogták az amerikaiak, majd a helyi bíróság 2006-ban ítélte halálra Huszeint.

iran_map.jpg

Pakisztán rendkívül fontos a CIA titkos hadműveleti csoportjának, hiszen ebben az országban vitték véghez talán a legismertebb programjukat. 2011. május 1-jén, Obama elnök közvetlen parancsára a SAD kis csoportja Abbotábád városában egy helikopteres rajtaütés során megölte Oszáma bin Ládent, a világ legkeresettebb terroristáját. A támadást évek hírszerző tevékenysége előzte meg, amely során számos kihallgatást végeztek, CIA biztonságos házakat hoztak létre Pakisztánban és több amerikai hírszerzési ügynökség összehangolt munkája tette lehetővé végül a sikeres akciót.

Az említett hírszerzési akciók azok, amelyekről a legtöbb információ ismert a világ nagy része előtt. Azonban számtalan más országban is aktív a Különleges Műveleti Csoport, feltételezhetően ott is, ahol nem is számítanánk rá. Például a tengerfenéken. A hidegháború leghidegebb évei során a Szovjetunió volt a CIA hadműveletek legforróbb célpontja. Az 1970-es években még elsüllyedt szovjet tengeralattjárókat is felkutattak, csak hogy információt gyűjtsenek az orosz nukleáris torpedókról és a kiptográf eszközeikről. Szintén ebben az évtizedben Nicaraguában felkelőket képeztek ki, El Salvadorban pedig a polgárháború foglyait hallgatták ki különböző módszerekkel. Az itt kifejlesztett módokat később felhasználták Afganisztánban és Irakban is és a "Salvadori módszernek" nevezték.

Ha a történelemkönyvben hátrébb lapozunk, találunk hasonlóan látványos, ám kevésbe sikeres SAD-projekteket. Ilyen volt az 1961-es Disznó-öbölbeli invázió. A CIA már hosszú ideje képzett ki kubai emigráns katonákat és civileket, hogy egy jól időzített támadással megdöntsék Fidel Castro rezsimét, azonban ebben az esetben elszámolták magukat. A Szovjetunió által támogatott kubai csapatok három nap alatt legyőzték a támadó sereget, derékba törve minden SAD próbálkozást és megágyazván a legfeszültebb háborús időszakot megidéző rakétaválságnak.

Azonban nem minden hadművelet ilyen látványos. Amerika legfőbb titkosszolgálati szervének legtitkosabb csoportjának tevékenységét lehetetlen figyelemmel követni. Nem véletlenül. Ha keveset hallunk a hadműveletekről, az azt bizonyítja, hogy rendeltetésének megfelelően működik. A külpolitikai elemzés alkalmával, miután minden résztvevőt felsoroltunk a nemzetközi szervezetektől, az érdekcsoportokon át, a médián át, hajlamosak vagyunk megfeledkezni a titkosszolgálatok világot behálózó tevékenységéről. Pedig az is lehet, hogy a történelmet nem az országok vezetői írják, hanem azok az ismeretlen katonák, akik naponta életüket adják a hazájukért, és akikből nem marad más az utókornak, csak egy csillag a falon...

cia-memorial-wall.jpg

                                     Az Emlékezés Fala, CIA Központ, Langley, Virginia

Ki az a Kim Dzsongun és miért tart tőle a világ?

the_inquisitr.jpg

Fotó: AP Images

"Észak-Korea valós veszély a világkereskedelemre" "Észak-Korea ballisztikus rakétát indított"

"Észak-Korea: fenyegetés a világ legveszélyesebb emberétől" "Észak-Korea kísérleti atomrobbantást hajtott végre"

Naponta látunk ilyen és ehhez hasonló szalagcímeket online és írott sajtóban egyaránt. Vajon csupán a sajtó próbál pánikot kelteni vagy tényleg van okunk félni? Talán azt a legtöbben tudjuk, hogy Észak-Korea egy ázsiai ország, sokan arra is emlékszünk, hogy egy diktatórikus állam, de ami talán mindenki számára ismert, hogy nagyon nem ápol jó kapcsolatot szomszédjával, Dél-Koreával.

A Koreai-félsziget lakói hiába próbálták évtizedeken keresztül felhívni a világ figyelmét a japán elnyomásra, az 1910-es annektálás után csak a második világháború végén látszott megoldódni a problémájuk. 1945-ig ugyanis Japán saját területeként kezelte és igazgatta a még egységes Koreát, amely gyakorlatot a vesztes háború után volt kénytelen feladni, amikor egy nemzetközi megegyezés alapján a Szovjetunió a 38. szélességi fokig szállta meg a félszigetet, az alatt pedig az Egyesült Államok vonult be. Az északi és déli területen is létrejöttek kormányzatok, amelyek mind Korea legitim kormányának nevezték magukat és a kialakult határt egyikük sem tartotta véglegesnek. 1950 nyarán a Kína és Szovjetunió által támogatott északi csapatok megtámadták a déli területeket, így elkezdődött a koreai háború. Az ENSZ Biztonsági Tanácsa határozatban ítélte el az inváziót és válaszcsapást kért a nemzetközi közösségtől. Reagálván az offenzívára, az Egyesült Államok és húsz másik ország segítségével visszanyomták az északi csapatokat. A három évig tartó háború végére állóháború alakult ki a félsziget közepénél. 1953 július végén egy fegyverszünettel ért véget a háború, a határt pedig az eredeti vonalhoz hasonlóan véglegesítették. A fegyverszünet értelmében létrehoztak egy 4 km széles és 250 km hosszú demilitarizált területet a 38. szélességi fok mentén. Érdekesség, hogy hivatalosan a két állam jelenleg is hadban áll, mivel békeszerződést azóta sem írtak alá, illetve Észak-Korea felmondta az 1953-as tűzszüneti megállapodást is 2013-ban.

Észak-Korea, hivatalos nevén Koreai Népi Demokratikus Köztársaság nem bővelkedett vezetőkben. Kim Ir Szen az ország alapítója és első államfője 1948-tól egészen haláláig töltötte be pozícióit. A Nagy Vezérnek nevezett politikus vezette be a modern diktatúra egyik fromáját, a  dzsucse eszméjét a marxista-leninista ideológia helyett. 1994-es halála után fia, Kim Dzsongil követte az ország élén. A Kedves Vezető alatt az ország nemzetközi kapcsolatai javultak és megtartották az első Észak-Déli találkozót is. Kim Dzsongilt 2011-ben érte a halál.

Kim Dzsongil halála után harmadik, legkisebb fia került a Koreai Néphadsereg főparancsnoki pozíciójába és lett Észak-Korea immár harmadik teljhatalmú vezetője. A mai napig keveset tudni róla, azon kívül, hogy számos felsővezetőt távolított el a Munkapártból illetve állítólag több családtagját is kivégeztette. Titkos életével kapcsolatban azonban rengeteg információ és hír kapott szárnyra, amelyek valóságtartamát talán csak önmaga tudná igazolni. Nézzünk néhány érdekességet:

-Míg január 8-i születésnapja nemzeti ünnep is, valójában senki sem tudja hány éves lehet Kim Dzsongun. Feltételezések szerint a harmincas évei elején vagy közepén járhat. Bárhogy is nézzük, a tisztelt elvtárs valószínűleg a világ legfiatalabb vezetője.

-Svájcban az angol nyelvű Berni Nemzetközi Iskola diákja volt, ahol álnéven tanult 1998-ig.

-A diktátor a kosárlabda szerelmese. A mai napig kedvenc játékosa Michael Jordan, akinek egykori csapattársával, Dennis Rodmannel baráti kapcsolatot ápol. Az egykori Chicago Bulls játékos több alkalommal is meglátogatta Kim-et.

-Kim Dzsongun kamaszkora óta dohányzik és imádja a whiskeyt.

-Két diplomája közül az egyiket fizikából szerezte.

-2009 óta házas; legalább egy kislánya született azóta.

(Ha Kim Dzsongun humoros leírását szeretnétek látni, nézzétek meg Az interjú című 2014-es amerikai filmet, amiben Seth Rogen és Evan Goldberg két olyan újságírót alakítanak, akiket a CIA felkér, hogy merényletet hajtsanak végre a vezető ellen, miután egy interjút készítettek vele. A filmet elég kevés helyen merték bemutatni miután Észak-Korea terrorista fenyegetéseket tett a forgalmazó és a mozik felé.)

A felsorolt híresztelések talán okot szolgáltatnak arra, hogy egy egyszerű emberként tekintsünk rá, hiszen tanult külföldön, vannak hobbijai, függőségei, szerzett diplomákat és egy monogám kapcsolatban él. Mégis mi oka van a világnak arra, hogy félve tekintsen Észak-Korea vezetőjére? Vajon ebben az esetben is helytálló az 'ijesztő mindaz, amit nem ismerünk' kifejezés?

Kezdetben, az ország megalakulása után, Észak-Korea kizárólag kommunista országokkal tartott fenn diplomáciai kapcsolatot, azonban legnagyobb kereskedelmi partnere, a Szovjetunió összeomlása után bekövetkezett gazdasági válság következtében legtöbb meglévő követségét is bezárta. Kim Dzsongilnak köszönhetően az ezredfordulóra számos fejlett országgal is kapcsolatba léptek. Bár 2015-re már negyven feletti országban van követsége Észak-Koreának, szoros kapcsolatot kizárólag a dél-ázsiai szocialista országokkal ápol, mint Vietnammal, Laosszal és Kambodzsával. A legtöbb külföldi nagykövetség, amelyeket az országba akkreditálnak Pekingben helyezi el központját a koreai főváros, Phenjan helyett.

Kim Dzsongun, mint a Koreai Néphadsereg Főparancsnoka becslések szerint 1 100 000 aktív és 8 300 000 tartalékos katona legfőbb vezetője. Mindez azt jelenti, hogy egyedül irányítja a világ legnagyobb katonai intézményrendszerét. Haderejének leginkább vitatott tevékenysége, amire a világ évek óta figyel, azok a földalatti nukleáris kísérletek. Észak-Korea eddig öt sikeres nukleáris kísérletet vitt végbe 2006-ban, 2009-ben, 2013-ban és kétszer 2016-ban. Hatodik kísérletük 2017 áprilisában kudarcba fulladt a dél-koreai hírszerzés szerint.

Mindig az atom...

Észak-Korea már 1962-ban kérte a Szovjetunió segítségét, hogy egy atombombát építhessen, ám akkor a nagyhatalom ezt visszautasította. Kizárólag egy békés nukleáris energia programot támogatott Koreában, számos tudós kiképzésével együtt. Az első atomerőművet 1965-ben helyezték üzembe, amit egy második építése követett 1979-ben. Észak-Korea 1980-ban indított el programot kifejezetten nukleáris fegyver fejlesztése céljából, ami után sokak meglepetésére 1985-ben aláírta a nukleáris fegyverek elterjedésének megakadályozásáról szóló egyezményt, annak ellenére, hogy a Nemzetközi Atomenergia-ügynökség által szabott követelményeknek nem is kívánt megfelelni egészen 1992-ig. Majd egy évvel később jelezte, hogy visszakozna a szerződésben foglaltak betartásától és 2003-ban formálisan is kilépett az atomsorompó-szerződésből. Ugyanebben az évben az Amerikai Egyesült Államok leállította az olajszállítást Észak-Koreának, mivel azt gyanították, hogy urándúsításba kezdett atomfegyver fejlesztése céljából. A CIA jelentések annyira igaznak bizonyultak, hogy 2006. október 9-én, hétfőn Észak-Korea végrehajtotta első földalatti nukleáris robbantását. Ezek után számos nemzetközi tárgyalás kezdődött meg az országgal, amiben a koreaiak gyakran hajlottak afelé, hogy leállítsák nukleáris programjukat, ám az igazság az, hogy sosem tették, sőt ezután még négy tesztet is elvégeztek, a jövőben pedig interkontinentális nukleáris rakéták tesztelését tervezik, amelyekkel - többek között - már az Egyesült Államokat is el tudnák érni. A nukleáris kísérletekre válaszul az ENSZ számos határozatban hozott szankciókat Észak-Korea ellen, amelyekben tiltja több fém, szén, olaj, katonai felszerelés és luxus cikkek exportját az ázsiai országba.

A nemzetközi szankciók a mai napig nem állták útját a Koreai Népi Demokratikus Köztársaság semmilyen kezdeményezésének. Talán a jövőben. A mai helyzet szerint Észak-Korea a legtitokzatosabb és legszeparáltabb diktatúra a térképen, aminek jelenlegi államfője, a fiatal Kim Dzsongun minden lépése kiszámíthatatlan és előreláthatatlan. Ez teszi őt a világ egyik legveszélyesebb vezetőjévé.

 

 

A szíriai polgárháború: érdekviszonyok egy háborús övezetben

sziria-terkep.jpgA szíriai polgárháború egy évek óta húzódó konfliktus a Közel-Keleten, amelyet a rendkívül bonyolult érdekviták tartanak életben jelenleg is. A hat éve zajló háborús helyzet résztvevőit legalább négy részre oszthatjuk, akik mögött külföldi támogatók is megjelennek. Az érdekek bonyolult hálójában gyakran maguk a szegmensek tagjai sem értenek egyet abban, hogy kiért harcolnak és miért.

 2017 áprilisában a polgárháború legsúlyosabb vegyi támadását követték el Szíria északnyugati részén, Han Sejkun településen. Az Emberi Jogok Szíriai Megfigyelőközpontja 86 halálos áldozatról írt jelentést. A nemzetközi közösség nagy része szerint Bassár el-Aszad, Szíria elnöke vetett be mérges gázt az ellene felkelők ellen, amit az elnök azóta is tagad. Egyesek szerint a szír kormányerők orosz segítséggel vitték véghez a támadást. A bombázást elítélve és arra reagálva, az Egyesült Államok légitámadást mért egy, a szír kormányerők által használt bázisra. Ez egy hatalmas változás a szíriai háborúban, hiszen eddig az USA kizárólag az Iszlám Állam elleni harcra koncentrált a régióban. Ahhoz, hogy megértsük, hogy alakult ki a jelenlegi feszült helyzet, meg kell néznünk, hogy kezdődött a konfliktus.

A háború első lövéseit Aszad elnök indíttatta 2011 márciusában egy békés demonstráció ellen az arab tavasz kibontakozása elején. Ez csak még nagyobb tüntetéseket generált, ami pedig még erőszakosabb ellencsapást vont maga után az elnök részéről. Júliusban már a tüntetők vissza is lőttek és számos katona csatlakozott hozzájuk. Ők magukat a Szabad Szíriai Hadseregnek nevezték - így lett a felkelésből polgárháború. A világ minden tájáról elkezdtek szélsőségesek beözönleni Szíriába, hogy csatlakozzanak a felkelőkhöz. Ezt Aszad maga is ösztönzi ezt a folyamatot, mi több számos dzsihádista foglyot engedett szabadon, hogy szélsőségességgel mossa össze a felkelést; ezzel nehezítve a külföldi érdekeket, hogy a Szabad Szíriai Hadsereg mögé tudjanak állni.

2012 januárjában az al-Káida egy új ágazatot hozott létre Szíriában an-Nuszra Front néven. Majdnem egy időben a szíriai kurdok, akik már régóta autonómiára vágytak, fegyvert fogtak és az Aszad uralma alól való kilépést kezdeményezték északon. Ez év nyarán a szíriai konfliktus egy proxy háborúvá vált. Irán, Aszad legfontosabb szövetségese beavatkozott az ő oldalán. 2012 végére Irán naponta küld teherszállító gépeket Szíriába katonák százaival együtt. Ezzel egy időben a gazdag arab államok a Perzsa-öbölből elkezdenek pénzt és fegyvereket küldeni a felkelőknek, főleg azért, hogy szembe menjenek Irán befolyásával. Irán akkor erősíti meg támogatásáról a felkelőket, amikor a Hezbollah, egy Irán által támogatott libanoni félkatonai szervezet csatlakozik a konfliktushoz, hogy Aszad mellett harcoljon. Erre Szaúd Arábia azzal válaszol, hogy még jelentősebb összeget és még több fegyvert küld a felkelőknek - ekkor Jordánián keresztül, aki szintén Aszad ellen lépett fel.

2013-ra a Közel-Kelet két részre bomlik: szunnita hatalmakra, akik általánosságban a felkelőket támogatják és a síitákra, akik általában Aszadot támogatják. Áprilisban a szíriai atrocitásokra és növekvő halálos áldozatok számára reagálván Obama elnök kormánya egy titkos rendeletet hoz, amiben felhatalmazzák a CIA-t, hogy szíriai felkelőket képezzen ki és szereljen fel. Azonban a programot ideiglenesen leállítják. Ugyanakkor az Egyesült Államok sürgetni kezdi az arab országokat, hogy ne támogassanak szélsőségeseket. Augusztusban Aszad kormánya vegyi fegyvert vetett be, amit az egész világ elítél. Obama válaszcsapással fenyegette meg Szíriát, de egy orosz közvetítéssel létrejött alku hatására visszakozott. Mégis ez az incidens alakította Szíriát a nagyhatalmak vitaterepének az Egyesült Államok és Oroszország közt: Oroszország az Aszad-rezsimet támogatta, az USA pedig az ellen volt. Néhány héttel később, azzal hogy mégis megérkeztek Szíriába a CIA által kiképzett katonák és fegyverek, az Egyesült Államok a háború résztvevőjévé vált. 

2014 februárjában valami olyasmi történik, ami alapjában véve változtatta meg a háborút: egy iraki székhelyű al-Káida csoport egy belső nézeteltérés miatt kilép a terrorszervezetből. A csoport az Iraki és Szíriai Iszlám Államnak nevezi el magát és az al-Káida ellenségévé válik. Az Iszlám Állam főként nem Aszad ellen harcol, hanem más felkelők és a kurdok ellen, hogy létrehozzák saját miniállamukat, amelyet kalifátusnak neveznek. Ettől a nyártól kezdve területek szerezve átvonulnak egész Irakon, közben az egész világot maguk ellen fordítva. Szeptemberben, egy évvel azután, hogy az Egyesült Államok majdnem megtámadta Aszadot, most az Iszlám Államot kezdi bombázni. Ugyanekkor az Amerikai Védelmi Minisztérium, a Pentagon elindítja saját programját, hogy szíriai felkelőket képezzen ki, de csak azokat képzik ki, akik hajlandóak az Iszlám Állam ellen harcolni és nem Aszad ellen.

Közben Törökország kurd csoportokat kezd bombázni Irakban és török területeken, miközben a kurdok az Iszlám Államot támadják Szíriában. Ezzel el is érkeztünk a probléma gyökeréhez: az Egyesült Államok az Iszlám Államot látja főellenségként, azonban szövetségeseinek, mint Törökországnak és más közel-keleti országoknak más prioritásaik vannak. Ez is megmagyarázza a sok bonyolult szövetségeket a régióban.

2015 őszén Oroszország avatkozik bele közvetlenül a konfliktusba azzal, hogy néhány tucat harci repülőgépet küld Aszad elnöknek Szíriába. Az oroszok azt állították, hogy ezek a gépek az Iszlám Államot hívattak bombázni, azonban végül kizárólag a felkelőket fogják támadni.

2016-ban Donald Trump nyeri meg az amerikai elnökválasztásokat. Trump kijelenti, hogy távol fog maradni Szíriától és, hogy Aszadnak kellene hatalmon maradnia. 2016 végén, az oroszok légierejével támogatott Aszad visszafoglalja Aleppo városát, a felkelők utolsó erődjét. Majd 2017 tavaszán, Aszad újra vegyi fegyvert vet be saját állampolgárai ellen. Több mint 80 szír veszti életét a támadásban, köztük legalább 20 gyermek. A támadást követően Trump elnök véleménye teljesen megváltozik. Reagálva a Aszad tettére, az amerikaiak napokon belül lebombáznak egy szíriai légibázist. Ez volt az első alkalom, hogy az amerikai kormány közvetlenül megtámadta az Aszad-rezsimet, ami újra összekeveri a már amúgy is összekuszált szíriai konfliktust.

Szíria romokban hever. Annak ellenére, hogy Aszad nagy területeket foglalt vissza, a felkelők sok helyen kitartanak. S mivel a külföldi hatalmak folyamatosan támogatják az összes résztvevő oldalt, még nagyon távolinak látszik a vége.