A Panama-csatorna közel 100 éves amerikai befolyásoltság után 2000-ben került Panama hatáskörébe. Vajon mi vezetett az Egyesült Államok távozásához és mit kezdett a visszaszerzett területtel a közép-amerikai ország?
A történet egy 1846-ban az Egyesült Államok és Új-Granada közt létrejött szerződéssel kezdődött. Az egyezmény értelmében a dél-amerikai spanyol gyarmatbirodalom átutazási jogokat biztosított az amerikaiaknak a panamai földszoroson katonai védelemért cserébe. Miközben USA számos gerilla- és politikai támadást elfojtott, megépített egy vasútvonalat a szoros teljes hosszán és egyben gazdasági és politikai befolyást szerzett a későbbi Kolumbia területén.
Építsünk csatornát!
A 19. század második felére közben egy másik nagyhatalom, a franciák létrehoztak egy csatornaépítő társaságot, ami célul tűzte ki, hogy a Szuezi-csatorna mintájára egy hajózható vízi útvonalat épít Közép-Amerikában. A tervük többszöri nekifutásra is csődöt mondott - a pénzügyi gondok és sárgaláz által megtépázott projektet kénytelenek voltak feladni a század végére. Ekkor az Egyesült Államok érdeklődését is felkeltette a csatorna befejezése. Immáron már Kolumbiával kötött egy bérleményi szerződést - kiegészítve az 1846. évit -, hogy területén egy a Csendes- és az Atlanti-óceánt összekötő csatorna építésébe kezdhessen. A szerződés végül kolumbiai részről nem került jóváhagyásra, mire válaszul Theodore Roosevelt elnök a panamai földszoros elszakadásáért küzdő mozgalmat kezdte élénken támogatni. A külföldi segítség hatására az elszakadáspárti birtokosok olyannyira megerősödtek, hogy 1903-ban Panama kikiáltotta a függetlenségét, amit az USA rögtön elismert és megvédte az újonnan született országot a kolumbiai beavatkozástól. Az amerikai külügyminiszter még ebben az évben egyezményt írt alá a panamai kormánnyal, amiben az Egyesült Államok - 10 millió dollár egyszeri majd évente 250 ezer dollár kifizetésért - jogot szerez a csatorna megépítésére és határozatlan időre hatáskört a terület teljes körű felügyeletére.
Miután az amerikaiak megvásárolták a gépeket és felszerelést a francia csatornaépítőktől, 1904-ben elkezdődhetett az építkezés. A több ezer munkás halálát is követelő építkezést sikerült határidő előtt befejezni - a 80 km hosszú és 10 km széles Csatornaövezetet 1914 nyarán adták át a forgalomnak. A 20. században számos átépítésen ment keresztül, de sikere megnyitása óta töretlen; egy vitális átjáró a két óceán között, ami nemcsak lerövidítette a távolságokat, de a tengeriszállítást is megkönnyítette és a turistaforgalmat is fellendítette: évente több ezer hajó haladt át rajta. (A csatornának köszönhetően a San Francisco és New York közti hajóút a felére csökkent, mivel nem volt már szükség az egész dél-amerikai kontinens megkerülésére.)
Meddig tart a határozatlan idő?
A második világháború után a Szuezi-csatorna konfliktusa és a kubai rakétaválság árnyékában az Egyesült Államok jelentős fontosságúnak tartotta az általa kontroll alatt tartott Panama-csatorna biztonságát. Számos új katonai bázis települt ekkor a közép-amerikai országba, hogy biztosítsák az egyre nagyobb stratégiai pontnak számító szorost. Ez a helyiek tetszését közel sem nyerte el. Ezután érte el tetőpontját az amerika-ellenes hangulat Panamában, így az USA kénytelen volt engedni a nyomásnak és az aláírása óta vitatott 1903-as szerződés újratárgyalásának utat engedni. Így következett be az újabb fordulópont a csatorna történetében: 1977-ben az Egyesült Államok részéről Jimmy Carter és a Panamai Köztársaság oldaláról Omar Torijos aláírt két egyezményt, amik értelmében 1999. december 31-gyel a Csatornaövezet felügyeletének és védelmének teljes joga és felelőssége Panamára száll. A megállapodások rendkívül sok kritikát kaptak főleg az amerikai konzervatívoktól, akik úgy vélték, hogy Carter elnök feladott egy stratégiailag rendkívül fontos, általuk már kifizetett területet.
A két ország jó kapcsolata igazán az 1980-as években került veszélybe, amikor a korábban a CIA-t is segítő, azóta ellenzéki (feltételezetten a Szovjetunió által támogatott) Noriega ezredes két alkalommal is puccsot kísérelt meg a panamai kormánnyal szemben. Az országban egy polgárháborús helyzet látszott kialakulni, ami számos módon sértette az amerikai érdekeket. Így hát George H. W. Bush elnök bár félve, hogy negatív hatással lesz a közelgő otthoni választásokra, de megadta az engedélyt katonai beavatkozásra. Az "Igaz ügy" névre keresztelt inváziót 1989 decemberében indították, amely során közel 30 ezer katonával szállták meg Panamát. A konkrét harcok az ellenzéki erőkkel két hónapig sem tartottak - 1990. január 3-én Noriega ezredes megadta magát. Bush elnök az inváziót azzal igazolta a nemzetközi közösség előtt, hogy a Panamában élő több tízezer amerikai állampolgár biztonsága is veszélyben forgott illetve ideje volt fellépni a növekedő drogkereskedelemmel szemben. (Valóban a korrupció és a drogkereskedelem volt a két legnagyobb probléma ekkor Panamában. A közép-amerikai ország a kábítószer-pénzmosás központja és a kábítószer-kereskedelem tranzitpontja volt az Egyesült Államokba és Európa is.)
Fort Clayton támaszpont
A Tudás Városa
Az 1990-as évekre már majdnem két tucat amerikai katonai bázis van Panama-szerte, ezek létjogosultságát ugyanis az 1977-ben aláírt szerződés nem veszélyeztette egészen 1999 végéig. Ekkor Bill Clinton elnök a Panama-csatorna Szerződés által előírt módon hazarendelte az ott állomásozó katonák nagy részét és átadta az általuk használt 5237 épületet a panamai kormánynak. Az utolsó katonai kommunikációs intézmény 2002-ben zárta be a kapuit, azóta kizárólag kutatási céllal van Egyesült Államok jelen a Csatornaövezetben.
A panamai kormány pedig igyekezett a legtöbbet kihozni a megszerzett területből. Ennek legszebb példája a Fort Clayton nevü támaszpont teljes revitalizációja. 2002-ben jelentették be, hogy a bázison alapítják meg Latin-Amerika első fenntartható fejlődéssel foglalkozó információs központját. A tervek ma már valósággá váltak és nem véletlenül Panama büszkeségévé.
A Tudás Városa
A Tudás Városának nevezett nemzetközi központ 40 szervezetnek ad otthont, többek között a Trópusi Mezőgazdasági Kutató- és Felsőoktatási Központ (CATIE) és Inter-amerikai Mezőgazdasági és Együttműködési Intézet is itt kapott helyet. A projekt a kezdetektől élvezi az ENSZ Környezetvédelmi Program és a Fejlesztési Program támogatását is. A Város számos amerikai egyetemmel közreműködve alakította ki egyetemi ismeretterjesztő programját, aminek a segítségévél diákok százai tanulhatnak és kutathatnak Panamában. A Fort Claytonban és környezetében létrejött adatbanknak, a kutatói és oktatói munkának köszönhetően Panamaváros az ökoszisztéma-szolgáltatás és a fenntartható fejlődés egyik központjává vált.
Panamaváros esti látképe
